|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 18 találat | lapozás: 1-18 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tatár Zoltán 2002. január 23.Neves tudósok" szorgalmasan gyártják azokat a bizonyítékokat miszerint a csángók nem magyarok. Dumitru Zaharia professzor, miután még azt is kétségbe vonta, hogy magyar népesség, sőt Magyarország is egyáltalán létezik, megállapította, hogy a moldvai csángók — románok. Zaharia immár negyven éve tanulmányozza ezt a kérdést, ami tulajdonképpen — nem is létezik. De hát ha nincs is kérdés, mit tanulmányozott annyi temérdek ideig? Tatár Zoltán szerint a kommunikációs zavar a mindenkori magyar kormányok részéről is megnyilvánult. Nemrég a bukaresti pápai nuncius így nyilatkozott a televíziónak: "Valóban hallottam beszélni egymásközt az apácákat, nővéreket csángóul (!), de imádkozni csak románul imádkoztak, sőt a templomban sem kértek soha magyar nyelvű misét... akkor meg minek erőltetni a magyar oktatást?" A kommunikációs zavarok a magyarok és a magyar csángók között már a reformáció után megkezdődtek, papok hiánya meg nemtörődömség miatt. Amikor nagykésőre a Magyar Tudományos Akadémia megfigyelőket küldött Moldvába felmérni a csángók helyzetét, már csak arra szorítkoznak, hogy megállapítsák: egy halálraítélt népcsoportocska agonizált. Szerencsére vannak Lakatos Andrások, Petrás Józsefek, Duma Andrások, Domokos Pálok, Kallós Zoltánok, Szabó T. Attilák, és még sokan mások, akik a csángókra jellemző konok kitartással végzett munkásságukkal bizonyították a történelmi tényt, hogy léteztek és léteznek a moldvai magyar csángók, anyanyelvükkel (lásd a két kötetes Csángó nyelvatlaszt), hitvallásukkal, gazdag és színes kultúrájukkal, állapította meg a cikkíró. Idézett a Kolozsváron megjelent Világosság" című napilap Magyar tanító jelentése Csángóföldről című cikkéből. Felsőrekettyésen "Amikor először vettem részt a szentmisén, a templomból az egész falunépe hazakísért. Sokan sírtak, éljeneztek. Az ifjúság estére táncba hívott.A gyermekek most már szorgalmasan tanulnak anyanyelvükön. Köszönet érte az MNSZ-nek, Czikó Nándor országgyűlési képviselőnek, Dogariu- Kádár István lelkes csángó titkárnak és Kemenes József brassói tanfelügyelőnek" /1948. jan. 21./ Ugyanabban a lapban, az Újabb magyar tanítókat kérnek Csángóföldre! című cikkben: "Rácz György a MNSZ kp. vb. tagja könyveket vitt a felállítandó csángóiskolák részére. Lészped és Klézse környékén magyar gyermekek olyan tömegesen iratkoztak be a magyar tannyelvű iskolákba, hogy a kinevezett tanítók máris kevésnek bizonyultak. Bákó megye tanügyi főnöke sürgősen újabb tanítókat kér!" /1948. jan. 25./ És még egy idézet: "Hazánkban nem szóbeszéd a népek egyenjogúsága, hirdeti Duma György, a bákó megyei csángók nemzetgyűlési képviselője. " /1948. ápr. 23./ /Tatár Zoltán: Volt csángó, nincs csángó avagy a kommunikáció csődje. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 23./2003. december 20.Dec. 19-én Kolozsváron Makkay József és Pillich László mutatta be Tatár Zoltán Kincses külvárosom /Kalauz Kiadó, Kolozsvár/ című visszaemlékezés-kötetét. A Kalauz Kiadó az Alsand Kiadó utódaként az utóbbi években gazdáknak szóló kiadványokkal, szakács- és gyerekkönyvekkel jelentkezett az erdélyi magyar könyvpiacon, mondotta Makkay József, a kiadó vezetője. Pillich László beszédében a visszaemlékezés-irodalom fontosságáról szólva, elmondta: ez gyakorta olyan dolgokat rögzít, amit el akarnak feledtetni velünk. /K. ZS.: A külváros kincsei. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 20./2004. január 14.Nem csak a helytörténészek számára jelent igazi csemegét Tatár Zoltán Kincses külvárosom /Kalauz Kiadó, Kolozsvár/ címmel a tavaly megjelent kötete. Tatár Zoltán elmondta, hogy Kolozsvár külvárosának egyik negyedében nőtt, neki az kincses volt a házaival, utcáival, embereivel együtt. Az ő vidéke az Attila út vagy a Györgyfalvi úttól kelet-északkeleti irányban egészen a Magyar utcáig terjed. Ebben benne van Oncsa-telep, a Kazinczy utca, a Taksony vezér utca, a Pata utca, az Endre király utca, a Zápolya utca és Porondbánya egészen a Kossuth Lajos utcáig. Tatár Zoltán 1938-ban születt Tordán, és 1940-ben jöttek Kolozsvárra. Ott lakott egészen 1986-ig, a nagy rombolásig. A fiatalok nem ismerik eléggé a város történetét, amely az utóbbi ötven év alatt annyira megváltozott, a felnövekvő nemzedék szinte el sem tudja képzelni, milyen lehetett régen. Gaal Györgynek a Magyarok utcájáról meg a Farkas utcai egyetemről jelent meg kötete, vagy Vincze Zoltántól a Farkas utca leírása. A régebbi időkből Mikó Imre A csendes Petőfi utca című regényes leírása nagyon értékes mű. Könyve megjelenése óta sok idős ember hívta, hogy elmesélje emlékeit. /Sándor Boglárka Ágnes: Külvárosi kincsek krónikása. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./2004. december 21.Bemutatták Tatár Zoltán Pillantás a Fellegvárról /Kalauz Kiadó, Kolozsvár/ című kötetét Kolozsváron, a Pata utcai református templomban. Tavaly ismerkedhetett meg a közönség korábbi, Kincses külváros című könyvével. Ez a korábbi kötet a kisembereket mutatta be, ők Kolozsvár kincsei, mondta el Makkay József felelős kiadó. Jelen kötet a könyv kolozsvári emlékek rendszere. A régi időkre visszanyúló emlékek lelki otthonná teszik a várost. /F. I.: Pillantás a Fellegvárról. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./2005. február 9.Megjelent Tatár Zoltán második kötete a Kincses Külváros folytatásaként, Pillantás a Fellegvárról, amelynek felelős kiadója Makkay József. A szerző visszapillantott a város múltjára. /Kovács Ferenc: Pillantás a Fellegvárról. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 9./2005. március 25.Nagyszabású képzőművészeti tárlat nyílt Stockholmban a Kolozsvárról elszármazott Tamás György műgyűjtő rendezésében. Az EMKES 10. évfordulójának szentelt kiállítás 37 alkotótól ötven munkát mutat be. /Tatár Zoltán: Magyar képzőművészeti tavasz Stockholmban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 25./2005. május 17.Tamás György műgyűjtő fáradhatatlanul rendezi a kiállításokat, csoportost vagy egyénit, kiadványokban népszerűsíti az egyetemes magyar képzőművészeti munkákat, elsősorban Stockholmban, az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholmon – az EMKES-en keresztül. Ennek az egyesületnek a célja, amint a hasonló című könyv első fejezetében a négy szerző, Gergely Tamás, Stockholm, Takács Gábor, Kolozsvár, Takács Gábor, Szentendre és Tar Károly, Lund, kifejti, a magyar képzőművészet támogatása és népszerűsítése, ezen belül kiemelten az erdélyi szerzőké és munkáiké. Most rendezi a második nagyszabású képzőművészeti tárlatot Tamás György műgyűjtő. Mind a március 17-i, első, mind a mostani, második, május 26-án megnyíló kiállítás, az EMKES 10. jubileumának szentelt rendezvény bemutatja a magyar képzőművészeket Kolozsvártól Amerikáig, Nagybányától Párizsig. A Kolozsvárról elszármazott mecénás szervezte márciusi kiállításon kiváltságos helyet kapnak kolozsvári képzőművészek: Essig Klára, Imecs László, Macskássy József, Miklóssy Gábor, Tompos Opra Ágota, Starmüller Géza, Gy. Szabó Béla, Szolnay Sándor, Takács Gábor, Tóth István. Közülük ugyan sokan már elhunytak. A felsoroltakon kívül több mint 25 magyar képzőművész munkáját mutatták be. A május 26-án Stockholmban, az Idős Magyarok Klubjában (Senior Klub) nyíló kiállításon 38 képzőművész szerepel 59 munkával. Ezen a kiállításon zömmel szobrászok, keramikusok szerepelnek, de festők és grafikusok is. Az alkotók egyharmada „kincses Kolozsvárt” képviseli. /Tatár Zoltán: Magyar képzőművészeti tavasz Stockholmban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 17./2005. szeptember 24.Aranyosrákos unitárius falu. Aranyosszék, a régi székely székek egyik települése. Itt született 1860 augusztusában Borbély György, jómódú parasztgazda gyermekeként. Tanulmányait a kolozsvári unitárius gimnáziumban folytatta, majd Debrecenben érettségizett. Kolozsváron szerzett latin–magyar szakos tanári diplomát. Sorozatban nyerte a futó és távgyalogló versenyeket. Ezek eredményeként elsőként nyerte el az Erdély bajnoka címet. 26 vármegyén, 250 községen keresztül, 65 nap alatt 1950 km-t gyalogolt. Terjedelmes és színes beszámolókat küldött útjának állomásairól. Ekkoriban honosodottk meg Kolozsváron a biciklisport. Nagykerekű velocipéddel elkerekezett Párizsba, az 1889-es világkiállításra. Szorgalmasan tudósított kalandos útjáról. Írásai dokumentáris értékük mellett szórakoztatóak. 1893-ban az Erdélyben letelepedett Paget Olivérrel, ennek szülőhazájába, Angliába kerekeztek, majd 1895-ben tordai kollégájával, Scharscher Dániellel, Konstantinápolyba ment biciklivel. Útjáról a Kerékpáron keletre című kis könyvében közölt beszámolót. 1896-ban, a Millennium esztendejében Zalaegerszegre telepedett át. 1885-ben alapító tagja az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyletnek, melynek évkönyvét több évig ő szerkesztette. 1930. február 8-án tért örök nyugovóra. /Tatár Zoltán: Aranyosrákos szülötte – Erdély bajnoka: Borbély György. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 24./2005. október 25.Igaza van Széplaki Attilának, kevesen voltak jelen a Bolyaiért rendezett tüntetésen (Egy tüntetés margójára, Szabadság, okt. 22.). Milyen más volt Kolozsváron Kós Károly temetése. Hatalmas tömeg gyűlt össze a magyarságával tüntető tömeg, a diktatúra idején. Hol vannak a kolozsvári magyarok, akiknek emlékezniök kellene a középiskolás ifjakra, Palocsay Zsigára, Asztalos Lajosra, Juhász Gézára, Kertész Gyuszira, és még ki tudja, hány bátorságukért meghurcolt tanulóra? Hát a seregnyi, börtönbe vetett tanárra? – kérdezte Tatár Zoltán. /Tatár Zoltán: Egy megemlékezés margójára. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 25./2006. január 16.A budapesti Falvak Kultúrájáért Alapítvány ez alkalommal Tatár Zoltán nyugalmazott tanárnak, közírónak adományozta a Magyar Kultúra Lovagja címet, amelyet január 15-én Kolozsváron, a Pata utcai református templomban dr. Gaal György, a Házsongárd Alapítvány elnöke nyújtott át. Laudációjában kifejtette: Tatár Zoltán írásai néprajzi, helytörténeti és irodalmi szempontból egyaránt nagy jelentőségűek. Páratlan szerepet töltenek be a kolozsvári emlékirodalomban. Megelevenedik az egykori Hóstát, Kolozsvár egy része az Attila utcától a Magyar utcáig. /Vetési Júlia: A múlt jövője. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./2006. február 14.Stockholmban január 18-án rangos, magyar képzőművészeti kiállítás nyílt meg. Tamás György, az ismert műgyűjtő és felesége Tamás Mária, Stockholm belvárosában magyar képzőművészek munkáiból rendezett nagy sikerű kiállítást. A bemutatkozó művészek közül a legnagyobb sikere Tompos Opra Ágota, kolozsvári művész Phoenixmadár című festményének volt. A kiállítás anyaga zömmel erdélyi alkotók munkáiból állt össze, de más magyarlakta vidékek, városok képzőművészeinek alkotása is szerepelt. Erdélyi kiállítók: Benczédi Sándor – Kolozsvár, Bokor Ernő – Kolozsvár, Dudás Gyula – Nagybánya, Cs. Erdős Tibor – Kolozsvár, Fekete Pál – Marosvásárhely, Ferenczy Béla – Nagyvárad, Gaál András – Csíkszereda, Imecs László – Kolozsvár, Incze István – Marosvásárhely, Incze István Botond – Marosvásárhely, Molnos Zoltán – Székelyudvarhely, Nagy Melinda – Csíkszereda, Németh G. Katalin – Sepsiszentgyörgy, Takács Gábor – Kolozsvár, Tompos Opra Ágota – Kolozsvár, Tolnay Tibor – Nagyvárad, Vass Csaba – Tasnád, Vassy Erzsébet – Nagyvárad, Veress Endre – Kolozsvár, Wéber Mária – Kolozsvár, Zoltán Katalin – Kolozsvár. A Tamás család ősszel is rendez kiállítást. /Tatár Zoltán: A „Phoenixmadár” szárnyalása Stockholmban. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 14./2007. január 19.László Ferenc népszerű volt, szerették hallgatni napi sportjegyzetét a kolozsvári rádió hullámhosszán. Most elköszönés nélkül megváltak tőle. Rádiós sportriporterként 1954-től szerepelt, kisebb-nagyobb megszakításokkal a kolozsvári rádió magyar műsorában. Tartott ez 2007. január 3-ig. Sportújságírói pályafutása még gazdagabb. 1950. november 1-től az Igazság sportújságírója 1989-ig, majd a Szabadságnál töltötte be ugyanezt a szerepet nyugdíjazásáig, 1990-ig. Az Igazságnál 1979-ben és 1984-ben Penna-díjat kapott, 2003-ban a kolozsvári rádió életműdíjjal tüntette ki. Karrierjének kiemelkedő mozzanata volt az 1991-es esztendő. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége sportújságírói és rádiós sportriporteri életműdíjként Budapesten, fényes ünnepség keretében, az Aranytoll kitüntetést adományozta számára. /Tatár Zoltán: Nem történt semmi... Fiatal kolléga váltja László Ferencet a Kolozsvári Rádióban. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 19./2007. február 2.A magyar kultúra napján, január 22-én Budapesten a Stefánia-palotában rendezik meg évről évre a Magyar Kultúra Napja gálát. Az ünnepséget megelőzi a palotakertben Balassi Bálint szobrának megkoszorúzása. Az ünnepség az évszázadok katonaviseletét felöltő honvéd hagyományőrzők bevonulásával, a Himnusz eléneklésével és a Szent Korona másolata előtti tiszteletadással kezdődik. Köszöntők után a kitüntetések átadása következik, az idén Chis Nicolae, Bánffyhunyad polgármestere kapta meg a XXI. századi béke emlékoszlopa elismerést, mert támogatta a város magyar lakosságának hagyományőrző törekvéseit. A gála díszvendége az idén két település volt. Az egyik a kárpátaljai Rahó városa, tizenhét ezer fős lakosságának tíz százaléka magyar. A másik bemutatkozó település a Székesfehérvár melletti Szabadbattyán. A Magyar Kultúra Lovagja címet 1999-ben alapították, évente több mint harmincan részesülhetnek ebben a kitüntetésben, olyanok, akik a határon innen és túl élő magyarság érdekében önzetlen munkát folytattak a művelődés terén. Másodszor avattak kolozsvári lovagot. Tavaly Tatár Zoltán közírót tüntették ki, idén dr. Gaal Györgyöt. A felolvasott indoklás szerint: „A kolozsvári egyetem angol–magyar szakos diákjaként részt vállalt az Echinox diáklap magyar oldalainak szerkesztésében. 1974 óta jelennek meg filológiai pontossággal szerkesztett kötetei. Kolozsvár magyar történelmi-művelődéstörténeti múltjának kutatója, népszerűsítője. Az egyház-, oktatás- és orvostörténet kutatója. Elnöke a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak és a Házsongárd Alapítványnak. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja. ” Ezek alapján a Kolozsvár Társaság javaslatára „A magyar kultúra határon túli ápolása érdekében kifejtett életművéért” kapta a lovagi címet. A felavatottak a Kárpát-medence minden magyarok lakta régióját képviselték. Erdélyből még négy személyt tüntettek ki idén. Sütő András posztumusz kapta meg a Magyar Kultúra Lovagja címet, továbbá Szőcs Lajos korondi néprajzkutató helytörténész és Both Aranka székelyudvarhelyi néptáncművész és -oktató részesült a kitüntetésben. A Kolozsvárról elszármazott, Svédországban élő Tar Károly pedig a több kultúra kapcsolatát elősegítőknek kijáró Egyetemes Kultúra Lovagja cím birtokosa lett. /(tge): Gaal György – a Magyar Kultúra Lovagja. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 2./2007. április 23.Április 22-én, vasárnap felavatták a Kolozsvár-Tóvidéki Református Egyházközség gondozásában az elkészült Idősek Lakóközösségének otthonát. Az új intézmény a bibliai diakonissza, Fébé nevét vette fel. Ez a mindössze 30 éves múltra visszatekintő egyházközség nagy megvalósítása. Az építkezés 2004-ben kezdődött, németországi, hollandiai, svájci és angliai testvér egyházközségek, de kolozsvári vállalatok, magánszemélyek és a hívek segítségével készült el, jelenleg 12 időskorú teljes gondozását biztosítja. /Tatár Zoltán: Idősek otthona nyílt meg a Tóvidéken. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23./2007. július 13.Erdélyország az én hazám címmel bocsátotta útjára a magyarországi Domokos Alapítvány azt a meghívót, amely nagy sokadalomba, világtalálkozóra hívja az Erdélyből elszármazottakat és az Erdély-szimpatizánsokat. A találkozót, amelynek hangsúlyozottan kulturális-fesztivál jellege lesz, augusztus 18–20-án tartják Verőcén, a Csattogó völgyben. A Szovátáról elszármazott Domokos István az egyik ötletgazda. Úgy találta: szükség lenne egy alkalomra és helyre, ahol a szétszóródott erdélyi magyarok és a velük szimpatizálók évente egyszer családias hangulatban találkozhatnak. Helyszínül azért választották Verőcét, mert a település polgármestere, az erdélyi Bethlen dinasztia egyik sarja, Bethlen Farkas lelkesedéssel karolta fel a kezdeményezést. A rendezvény fővédnöke Cselényi László, a Duna TV elnöke, a háziasszony szerepét Széles Anna művésznő tölti be. Mindketten kolozsvári kötődésűek, úgyszintén Tőkés Erzsébet is, aki szintén jelen lesz és a Házsongárd Alapítvány áldozatos munkájáról tart majd előadást. /Tatár Zoltán: „Erdélyország az én hazám” = Szabadság (Kolozsvár), júl. 13./2008. június 20.Tatár Zoltán új könyve /A Békástól a Lupsáig. Kalauz Kiadó, Kolozsvár 2008/ ismerős a Szabadság hűséges olvasói között, mert találhatnak benne ismerős történeteket. Több közülük megjelent a lap hasábjain. Mindezeket újabb írásokkal kiegészítve jelent meg a szerző, sorrendben immár a harmadik, Kolozsvár külkerületeit bemutató kötete. Visszaemlékezik letűnt korokról, eltűnt emberekről. Megrázóak azok a fejezetek, amelyek az egykori Hóstát felszámolásáról szólnak. A könyv emléket állít a nemrég lebontott Szentpéteri malomnak és a Dohánygyárnak is. /S. B. Á. : Újabb kolozsvári emlékek. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 20./2008. június 26.Tatár Zoltán A Békástól a Lupsáig című könyvét mutatták be a kolozsvári Phoenix könyvesboltban. A kötet a Kolozsvár egykori külvárosait és annak lakóit bemutató sorozat immár harmadik része. Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztőjének méltató szavai után a szerző elmondta: Balogh Edgár gondolatai nyomán arra a meggyőződésre jutott, hogy meg kell örökíteni azokat az értékeket, amelyek a kincses városra jellemzőek, tragédiákat és örömmel tarkított időket egyaránt. Az első kötet, a Kincses külvárosom gyermeki szemszögből tünteti fel a történeteket, míg a Pillantás a Fellegvárról már a szociális vetületű problémákkal is foglalkozik. A harmadik kötetben az élet nehézségei sokkal nagyobb teret kapnak. /Butyka Anna: A könyveknek megvan a maguk sorsa. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./2012. május 9.Jegyzetek Bukarestről és a bukaresti magyarság fáradhatatlan krónikásáról Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban. (Polis, 2012.) „Bukarestben megfújják a trombitát. Minden anya hazavárja a fiát. De hibába várja haza az édes fiát. Bukarestben lesz az örökös hazád.” (Nem tudom, hányan ismerik ezt az Erdély-szerte hajdan nagy bánattal énekelt katonanótát. Hadd induljunk el ennek dallamával, kesergésének emlékével Bukarest felé.) Bukarest – félúton és örökös félkészen Bécs és Isztambul között, szinte félúton, van egy város. Amúgy főváros, világváros lenne, de valami mintha nem lenne rendben vele. Európából nézve balkáni, a Balkánból nézve európai, de sehol sincs otthon igazán. Ha ránézünk egy mai országtérképre, valahogy ott sincs a helyén. Vagy nem oda tervezték, vagy az utána hozzákanyarított egyesültfejedelem Kifliország, majd ennek a „nagy-rombuszhal” alakú nagyországnak, szaknevén „psetta maxima”-nak, Nagyromániának is szélére sikerült. Folyója nincs − a kicsinyke, fárad és szennyes Dâmboviţa aligha nevezhető annak. Európa valamennyi jelentős fővárosa szomjasan kereste az éltető vízpartokat: Bukaresttől a Duna is hetven km-re van, de ő nem szomjúhozik, Bukarest ebben is más. Manele illatú, fáradt, hangos-zajos, poros, szomorú dojnásan kesergő, románcosan nosztalgiázó, de mégis életvidám. Ügyeskedően, smekeresen sikeres. Barna, fekete szemű, kis termetű, hadari-gyorsbeszédű, felkapott mondatvégű, már-már visítósan beszélő nép lakja. Asszonyaik terebélyes, nagyszájú, bagóhangú kukoánák, mintha valamennyien sikeres utcai kofák lennének; magabiztosak és kapitányok, mint akiknek van mire: itt ezen a tájon mindenkit ők szültek, mindent ők vezetnek, ők teremtettek. Mintha-mintha nem is földi lények lennének, hanem Európát megviccelni az űrből pottyantotta volna le ide őket a Fennvaló. Bukarest. A város neve amúgy örömet, boldogságot, talán „boldogasszony”-falvát jelentene. Vagy egy Bukur nevű, víg kedélyű pásztor nevét sejteti, aki itt, a nagy alföldi pusztaságban szúrta le botját, kijelölve családja, nemzetsége eljövendő szálláshelyét. Hogy neki ez mennyire sikerült azt nem tudjuk, az utódoknak, a több mint kétmilliónak mára egészen eredményesen. Bukarestnek a naggyá álmodott országban sincs névrokona, illetve Erdélyben Brád mellett egy kis román havasi falu viseli a Bukuresd nevet. Azt is először Bokorfalvának említik 1445-ben az oklevelek. Neve is vidámkodóan bolondos tehát, mintegy jelezve, hogy semmit nem érdemes túlságosan komolyan-tragikusan venni: a dolgok egy kis ügyeskedéssel úgyis megoldódnak maguktól. Bukarest építészetileg is zűrzavaros, hatalmas szétfolyó egyveleg. A régi alföldi román házsoros városképet, utcaképeket, meg - meg törik a bizáncias ottomán-fanarióta, beugrós szerkezetű házak kígyóvonalai, a bojári épületek formás alakzatai, a francia építészet nagy sugárútjai, a máhálá-ként emlegetett peremkörzetek, a szocialista építészet kockatervezésű lakótelepei, a Diktátor grandomán felvonulási tereinek és római félisteneknek tervezett szörnyei és végül a modern üzletházak és az újgazdag építészet elszabadult pokla. Ez Bukarest, a soha be nem fejezhető, a sokszorosan darabokra szaggatatott ezernyi arcú város. Bukarest, az ország szélén a közepe Bukarest ennek az összefércelt országnak egészen a szélén lett az ország közepe. Mesterségesen, mint ahogyan mesterséges maga az egész ország. Talán a bukaresti abszurditások nagy része is innen ered: önemelgető, lábujjhegyes akarnokságból. Ez a város egy kicsit az ország szedett-vedett egészének paródiája, gnómja is. Egy már-már megapolisz az ország szélén, a legalacsonyabb pontján elhiszi, elhiteti magával, elhitették vele a politikusok, hogy övéi a hegyek, hogy beleláthat, onnan belakhat és igazságokat osztogathat a hegyek mögött, a hegyek tetején is. Sőt, az országnak, a hatalomnak és dicsőségnek is egyedüli legfőbb birtokosa ő. Bukarest a világunk mesterséges közepe. Ahonnan alig látszanak a szélek, a másfajta, a magasabbra fekvő, a hegyeken túli megörökölt ország. Bizony, az alföldről, alacsonyról nagyon nehéz a hegyek közé, a hegyek mögé belátni. Pedig be nagyon szeretnének! Nem lát át a hegyeken, és ezért marad számára az örökös kétely, gyanúskodás. Inkább azt hiszi, azt gondolja, („poate că”), hogy mi ezt gondoljuk, azt akarjuk („aşa se zice…)!” Még Dobrudzsa, a Delta környéke sokarcú nemzetiségei beleférnek a tengerre utazó úti élményeibe: az átutazó szemébe ötlenek a minaretek, a másfajta arc, hang, antropológia. De Uram bocsá'! Ki láthatja innen a Székelyföldet, a máramarosi ruszinokat, ruténeket, ki emlékszik a máramarosi falusi zsidóságra, vagy a szatmári, bánsági svábokra?! A regáti már-már babonásan sem érti Erdélyt! Valami nem lehet rendben („ceva nu-i curat”), ezzel az Erdéllyel, ha az Úristen is mindig diszkriminálja! A Kárpátokon kívüli jámbor lelkével el-el gondolkodik azon: mi baja van vele s a Regáttal a Fennvalónak. Talán csak nem Erdély miatt van a Kárpátok kiflijén túl annyi Istenverése a románságon?: a széllel mindig őt vereti, több méteres nagy hótakaróval őt borítja, égszakadásos esővel őt áztatja, árvízzel őket megsodorja. Nem szép dolog, hogy az Úr még a földrengéseknél sem veszi elő a térképet, hogy a megrázkódtatásokkal tiszteletbe tartsa az egységes nemzetállamot. „Illik” lenézni Bukarestet? De Erdély felől nézve Bukarest fele is más a világ… Ne feledjük azt sem, hogy a hegyek közül könnyű, majdnem „kötelező lett” az alföldet lenézni. Divat megszólni, leszólni Bukarestet, az onnan haza-, a Kárpátokon átszolgáló, olykor már botló nyelvű magyarságot. Illik fintorogni nevük hallatán, képeket vágni: az igazi magyar és magyar intézmény nem lehet regáti! Szokás nem túl szalonképes jelzőkkel illetni, pofákat vágni, háta megett összesugdosódni. Illik, illene is szégyellnie magát minden bukarestinek, szabadkoznia vagy bűnösen hallgatnia, mentegetőznie: ő ugyan bukaresti magyar, de azért rendes ember lenne. Vagy hallgatnia a fanyalgást, látnia a legyintést: „jaa, ti vagytok azok a….” Tallózó a Bántó István kötetének írásai között Ebbe a kontinenskapuban álló rendhagyó világvárosba − félmilliónyi jövő-menő-maradó vándorszékely, vándorszilágysági munkás, egyetemi tanár, művész, orvos, szerkesztő, párt és kormányfunkcionárius kitaposott útján − érkezett 61 évvel ezelőtt, egyenesen az egyetem padjaiból, szilágysági útravalóval Bántó István. Kultúrmunkásnak, művelődésszervezőnek, majd a Tanügyi Újsághoz szerkesztőségi főtitkárnak, majd főszerkesztőnek, többször előre és visszafokozott kultúr-napszámosnak. Hogy az ő sorsa, a romániai magyar tanügy sorsa, a pedagógusok egyetlen magyar lapjának hányatott sorsa semmivel se legyen jobb. Vajon tudta akkor Bántó István, hogy hová érkezik? Itt vált − üllő és kalapács közt − közösségi munkássá, a közösségi élet fontos szereplőjévé és írásaival bukaresti magyar dolgaink szorgos feljegyzőjévé, tudósítójává. Ezekből a bukaresti írásokból született ez a kötet is.: „Magyar művelődés a román fővárosban”. A kötet ajánlását már a címzett pálya- és sorstárs, Lőrinczi László nemrég bekövetkezett halála is fájdalmasan időszerűvé teszi. Lehet-e nehezebb szórványsors, mint az övé: Bukarestet jó félévszázad után a szardiniai Cagliarival, Settimo San Pietroval felcserélni. A kötet leghosszabb és legjobban dokumentált részét a nagyobb tanulmányok, a bukaresti magyar közművelődés másfélszáz évének szemlézése teszi ki. A magyar katolikus öntudatot ébresztő Szent István Király Egyesület történetének felidézését a református egyház szellemi műhelyeinek, a Koós Ferenc Kör múltjának idézése követi. Ezek után a 20. század első harmadának regáti egyesületi életét szemlézi. Meglepő, hogy ilyen gazdag és színes volt hajdanán Bukarest önszerveződő intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek kínálata és hogy milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a bukaresti magyarság fennmaradásában, túlélésében. Itt is bebizonyosodik, hogy a nagy kihívások, válsághelyzetek között a bukaresti magyarság legjelentősebb megtartó erői a cselekvő értelmiség és az önszerveződő intézményrendszerek voltak. A múltba merítkezve, Bántó közművelődési visszaidézéseiből előtűnik, hogy bizony Bukarest is cipelte hátán a magyar-magyar belső vitákat, nézeteltéréseket, a kisközösségek pánikküzdelmeit, az egymásra újjal mutogatást. Ide is sikeresen kitelepítettük a nagy magyar konfliktusainkat. Minden küzdelmemben benne volt az elsőbbségért folytatott másfajta harc és arc, a könyöklő feljebb emelkedés lehetősége. A kor akkor is tele volt a ma is ismerős, két évszázados ujjal mutogatással: ki a román barát, ki a török, osztrák kollaboráns? Elragadott sokakat a Hatalom közelsége, az independentizmus, a rang, a cím, de a rendetlenség, pénzügyi és erkölcsi fegyelmezetlenség is. Nézzük csak meg Bántó István leltárkészítésében is a sok − joggal vagy jogtalanul − megvádolt egyletvezetőt, az elbocsátott lelkészeket, felmondással elküldött tanítókat. És ezzel el is érkezett a Petőfi ház 1989 utáni új birtokbavételig, a reményteljes újrakezdés nem mindig vidámító felidézéséhez. A következőkben hosszasan és alaposan elidőz a bukaresti magyar oktatás születésénél, hányatott sorsú történelménél, majd ez az út elvezet a jelenig. Bántó István könyvének legterjedelmesebb részét az általa bejárt időszak, Bukarest-történelem talán legjelentősebb dokumentumának, az Egyházi Újság „egyháztársadalmi lap” újraolvasásának, szemlézésének szenteli. Nem győzhetjük eléggé csodálni ezt a kétheti lapot, és személyesen Nagy Sándor lelkész majdnem egyszemélyes munkáját, és kis csapata küzdelmének 13 éves történetét. Nagy Sándor e korszaknak, a bukaresti magyarság soraiban nem csak a legjelentősebb szervező, lelkigondozó személyiség, de olyan kiváló tollú közíró, publicista, szerkesztő is, akinek írásai messze kiemelkednek a kortárs magyar és protestáns közírás nagyjai közül. Nem csak veretesen, pontosan, világosan, tényszerűen fogalmaz, de hiányzik belőle a helyzethez, alkalomhoz nem illő pátosz, és soha nem téveszti össze a tényszerű rögzítést, hírközlést, az igehirdetéssel, jegyzettel vagy hírrel. Nem véletlen tehát, hogy 1940 – a bukaresti magyarság majdnem teljes elvándorlása – után Ravasz László zsinati püspök a nyugati emigráció megszervezésével bízza meg, amit regáti tapasztalatainak birtokában is a legnagyobb szakszerűséggel végez, haláláig. A Nagy Sándor elemzéssorozatának mai olvasata azt is mutatja, hogy milyen hosszú az örök tények, igazságok sora, de milyen semmivé lesz egy sor évszázados jelenség, érték a történelem változásaiban. Ma már értetlenül olvashatjuk a cselédkérdést, a magyarság típusait. Egyetlen tollvonással törölte el az egészet a Bécsi-döntés, és a világháború után egy egészen más típusú magyarság születik itt: az ipari menekültek, a szocialista, a téeszemigráció, a bukaresti magyar szakmai, politikai elit. Bántó Istvánnak a bukaresti nagyok emlékezete közötti tallózása ma is érdekes, izgalmas olvasmány. A „Vigyázók” fejezetben sorra idézi fel a regáti magyarság jeles személyiségeit. Hosszú a sor a „népoktatás szolgálatában álló” Koós Ferenc, „a szórványlelkekre gondot viselő” Nagy Sándor, a „regáti magyar balsorsot” megélő, a havaselvei magyarokat összegyűjtő pitești lelkész, Udvari András. Az emlékezésben tovább a „népművelés istápolója”, dr. Bakk Elek, később székelyudvarhelyi főorvos; az „igaz igék, talmi igazságok” költője, Szemlér Ferenc; „az irodalom napszámosa” Lőrinczi László kerülnek a figyelem reflektorfényébe. Az „Olvasás közben” fejezetben fontos, Bukaresttel, a Regáttal kapcsolatos könyveket, írásokat tart a kezében és lapoz fel olvasói számára. Hencz Hilda román nyelven írta meg a „magyar Bukarest”-et. Rendhagyó mű ez is, és úgy tűnik, ennyire szabadon és nyíltan ezt csak neki lehetett megírnia. Nagyon ideje volna ennek magyarul is megjelennie. Bántó annyira figyelmes számvető, hogy nem felejti el felhívni a figyelmet egy fiatal bukaresti segédlelkész, Lázár Balázs lelkészképesítő dolgozatára sem, melyben egyházközsége jegyzőkönyveit feldolgozva, onnan adatolva, írja meg új tények figyelembe vételével egyháza történetét. Lőrinczi László versfordításainak ismertetése után Murvai László: „Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990-2007” című könyve is Bukarestben született szomorú kép az oktatás sorvadásáról. Két, szívéhez közel álló témával, kérdéssel zárul a kötet. Az egyikben meghatódással tartja a kezében Kaszta István: Hadad a hadak útján című kötetét. Sok-sok ismerős emléket idéz, hisz szülőfaluja monográfiájáról van szó. Az írások gyűjteménye utolsó írásával is hazavezeti az olvasót szeretett munkahelyére, a hányatott sorsú Tanügyi Újság szerkesztőségébe. Itt már teljesen emlékeire alapozhatva írja meg ennek az üldözött, támadott, megcsonkított, többször a megszűnés határán álló lapnak a krónikáját, ahol Bántó István életéből 35 esztendőt töltött. Záró gondolatok, adósságlista Nyugtalansággal teli örömmel teszi le az olvasó Bántó István hosszú korokat átölelő szellemi, művelődéstörténeti utazását. Ahogy letesszük a könyvet, ezernyi kérdés tódul elénk. A Regát is, mint annyiszor bevándorolt, belakott európai tájunk, otthonunk, hosszabb-rövidebb ideig szálláshelyünk, nagy adósságainknak is otthona. Hadd kezdjem a sort azokkal, akik legárvábbak: a múltban és jelenleg is ott élőkkel. Egyszer talán a bukaresti magyarság, különösen az itt küzdelmet, szórványsorsot vállaló csúcsértelmiség is megkapja méltó helyét az egyetemes magyar helytállás becsületrendjében. Egyszer talán nekik is kijár majd a Magyar Örökség Díj. Együtt közösen, valamennyiüknek. Egyszer talán megköszöni nekik is valaki, hogy kemény kétkezi munkásként, szellemi napszámosként helytálltak a Hatalom torkában, a „Sátán királyi széke” előtt. Megköszöni tán valaki a soktízezernyi műfordítást, amellyel íróink baráti kezet tudtak nyújtani a románság felé, és hogy évszázadokon át hídként álltak a két nép között. Megköszönni, csak már késő ne legyen! Mert Bukarest, a bukaresti magyarság, valljuk be töredelmesen, soha nem volt a magyar szellemi élet erdélyi és anyaországi nagy ütőereinek, az egymást követő magyar kormányoknak kedvence. Sokkal többször érte őket vád, mint bátorító szó, kitüntető figyelem vagy épp állami kitüntetések. Adósságlistát lehet készíteni, feladatokat is ki lehet jelölni a mai fiatal bukaresti-erdélyi magyar értelmiség számára. Ez már az ő lelkiismeretükre van, lesz letéve. Egyszer talán lesz Regáti Magyar Lexikonunk, lesz Ki kicsoda a Regátban is, ha erre lenne igény. Jó lenne, ha egyetlen lexikonban láthatnánk, találhatnánk meg együtt minden regáti közösségépítő magyart! Egyszer talán lesz teljes bukaresti magyar folyóirat repertórium és Regát bibliográfia is. Bukaresti, regáti magyarjainknak még nagyon sok mindennel tartozunk. Ők maguknak elsősorban, de mi, erdélyiek is. Legfőképpen sorsuk, a mindennapi magyar Bukarest emlékezetének begyűjtésével is. Ezernyi sors szóbeliségének, emlékének rögzítésével, nyelvi hőemelkedéssel dacoló vagy az olvadó jégtábla szomorkás képével. Többen is küszködnek ezzel évtizedek óta (Rostás Zoltán például), de vesztes versenyben vannak a múló idővel. Talán nem kellene több, mint néhány bekapcsolt magnó és néhány azt tartó kéz, és hagyni, hogy folyjék, buzogjon fel az ott élők között az emlékezet lávája. Mennyi magára maradt, elárvult idős férfi és nő, utolsó tanú idézhetné fel személyes történelmét, melyet senki nem hallgat már meg: a nyelvcserében beáll az amnézia, megszakad a fonala az emlékezetnek. Nekünk és a jövendőnek csak annyi volna most fontos, hogy rögzülhessen, csak hogy megmaradjon. (Ahogyan ezt Kolozsváron Tatár Zoltán teszi.) Az igazi Bukarest könyv is még várat magára. Meg kell írni magyarul, magyarnak is a magyar Bukarestet. Talán egy magyar múzeumot a bukaresti magyar emlékezet múzeumát is megérdemelne itteni életünk emlékezete: tárgyi, szellemi értékeink begyűjtését. Tárgyakat, emlékeket, leveleket, magukkal hozott eszközöket, az élet, a túlélés, az asszimiláció dokumentumait. Ha már nem késő. Adósságunk pedig Havaselve egésze fele is van elég. Lássuk be, Erdélyben mostohán bánunk regáti legnagyobbjaink emlékeivel is. Nagy mulasztásuk az is, hogy Erdélyből indult regáti nagyjainkat nem tudtuk eléggé hazahozni, visszaadni a szülőföldnek. Sükei Imre templomépítő lelkészünket Szőkefalván senki sem tartja számon. Czelder Mártont Nagybányán és Felsőbányán is lényegében elfelejtették, pedig ott van a sírja a nagybányai temetőben. A Koós Ferenc kultusz Magyarrégenre korlátozódik, de alig hallhatunk róla Fogarason, Brassóban, ahol egyébként nyugszik. Pedig Erdély és a Regát lelki egysége akkor teljes, ha oda és hazaérkeznek nagyjaink. Egyszer talán minden jelentős erdélyi magyar tájegység szervez egy Regát-napot elszóródott vagy soha haza nem tért testvérei emlékére. Talán egyszer lesz valahol a Székelyföldön is – a népes város-falunapok között – egy Regát nap is. Talán valamelyik alapítványnak lesz annyi pénze és politikai akarat is hozzá, hogy a regáti magyarok − esetenként magyarul nem tudó házastársaikkal, gyermekeikkel, unokáikkal − megjárhatják magukat, másfajta levegőt szívhatnak és fellélegezhetnek Budapesten. Talán egyszer a Székelyföldön szobra is lesz a bukaresti cselédleánynak és székely szolgalegénynek. Az erdélyi emléktáblák, szobrok is régóta váratnak magukra, pl. az egyházalapító, templomépítő Sükei Imrének a Kis-Küküllő menti Szőkefalván, a Koósoknak együtt lehetne közös emlékjelet hagyni egy falunapon a Szászrégen melletti kicsinyke Unokában. A nagybányai temetőben nyugvó Czelder Márton, „moldva-oláhországi misszionárius” is több megemlékezést érdemelne szülővárosától, Vásárosnaménytól és a kései utókortól. És hadd ne hagyjam ki a sorból végül a „legnagyobb székely kommunistát”, de a sztálinizmusban a székelyek legnagyobb túlélni segítőjét, fajtájának támogatóját, Fazekas Jánost, a „miniszter urat”. Ha szobra vitatható is lenne, de hamvai ott nyugodhatnának Székelykeresztúr mellett a magyarandrásfalvi unitárius temetőben. Adósságok – határokon, Kárpátokon innen és túl. A régi Bukarest a mienk is! A régi Havaselvéhez majd ezer év alatt mi is hozzáadtuk a magyar államiság Kárpátokon átívelő, keletre és délre kiterjeszkedő történelmi kereteit, akárcsak munkáserőnk verejtékét, életáldozatát. Ennek számtalan bizonyítéka között ott van, volt a hajdani Secuieni megye, a régi Ungro-Vlahia, Szörényvár és a 20 db. Ungureni (= magyar földről való) nevű település és a Berceni negyed. Ezzel persze itteni jövőnk nem lesz gazdagabb, de a mellünket talán kihúzhatjuk, fejünket talán egy kicsit magasabbra emelhetjük. Segít büszkébbnek lenni egy kicsit a kisebbségi önbizalomban oly gyakran sérült magyarnak. És ez is nagy dolog. (Ezt éreztem magam is, amikor a teológus fiatalokkal Mehedinți megyében magyarokat keresve eljutottunk a Madaras Lázár főispán szörényvári irodájába is. Olvastuk előtte innen -onnan történelmünk magyar és közös gyökereit, hogy a megyének nevet adó szó a Méhed megye szótöve a méh, de majd hanyatt estünk valamennyien, amikor a prefektus irodájában megláttuk a mai Mehedinți megye zászlóját, és rajta ott sárgállani a méhet. Igen: ilyen messziről lehet átörökölni egymástól értékeket, az értékeinket.) (Én magam abban a különös helyzetben vagyok, hogy tíz napnál többet nem éltem folyamatosan Bukarestben, de a Regát szinte valamennyi jelentős városát végigjárhattam kolozsvári egyetemista fiatalokkal, telefonkönyvvel a kezükben, lépcsőházról lépcsőházra magyarokat keresni. Több-kevesebb sikerrel beleláttunk a mélybe.) Ha elkészül egy nagy, 20. századi regáti lexikon, benne ott van a helye a regáti missziónak, a Nagy Sándor köré szerveződött teológusi-misszionáriusi munkának. Köztük olyan elfelejtett neveknek, mint Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész, Hegyi István IKE utazótitkár, majd székelyudvarhelyi lelkész és Bántó Bálint regáti misszióra kiküldött teológus, később mikolai lelkészek, vagy a Regátból Amerikába távozó Szigethy Béla. Kovács Pál csíkszeredai református lelkészt sem szabad elfelejtenünk, akihez évtizedekre − a szó legszorosabb értelmében − hozzácsatolták a teljes moldvai magyar protestantizmust. Akkor készült, ma még kéziratokban lappangó naplók, jegyzetek, feljegyzések több száz oldalai ennek a helytállásnak, munkának a tanúi. Most meg egy egészen friss könyvet is tarthatok a kezemben: Gudor Lajos aranyosgerendi lelkész emlékezéseinek, írásainak, leveleinek dokumentumkötetét. Egy tanulmányi év megszakítással Gudor Lajos 1936 és 1940 között volt bukaresti segédlelkész, vallásoktatásra beosztott tanár, diákotthon felügyelő, gyermeklapszerkesztő mindenes. Így és ezért lett a hírhedt román állambiztonság, a Siguranţa folyamatos megfigyeltje, majd annak dokumentumai alapján megrendelésre megírt, 1983-ban megjelent hírhedt Fapte în umbră IV. kötetének egyik „bukaresti nacionalista-soviniszta szervezkedést” végző hőse. Számolni a nyelvi magvaszakadással… Bukarest egy nagy lomha, loncsos, zajos falusi világváros, melyet szeretni meglehet, megszokni talán soha. De Bukarest így is egy kicsit a mienk, bennünk él és benne is marad minden erdélyi faluban: elvittük, hazahoztuk emlékeinkben, még akkor is, ha nem vesszük mindennap észre. Bukarest, a Balkán kapuja, a magyarság végvára. Tudnunk kell azt is, hogy aki ide belépett − legyen akár egyszerű székely ácsmester, barcasági cseléd vagy szilágysági kőműves, de akár szerkesztőségi munkás vagy magasan elhelyezkedő csúcsértelmiségi, művész, egyetemi tanár, pártfunkcionárius − annak számolnia kellett nemcsak a lehetséges sikerrel, de a többségi lét kényelmes kísértéseivel, a nagy magánéleti kudarcélményekkel, önfeladással is. Ennek az élettérnek és életformának felvállalásával nagyobb részüknek szembe kellett, kell ma is nézni az asszimilációval, vegyes házassággal, a család, a gyermekek, unokák nyelvcseréjével, nyelvi magvaszakadással is. Szinte mindeniküknek– így vagy úgy – meg kell hoznia választott balkáni városáért élete nagy áldozatát: személyes történelme átírását, önazonossági jövőképe átrajzolását. Hogyan is jellemezte Ravasz László Amerikában az ott élő magyarokat a negyvenes években? Illik egy kicsit Bukarestre is: „Virágoskert vagytok, olvadó jégtáblán.” Bukarest ebben az örökös nagy mobilitásban, többezres munkás rétegével, százegynéhányas létszámú magyar csúcsértelmiségével az utolsó magyar végvár maradt. Az eredményes küzdelem és az elveszített harc közös szimbóluma is. Ők azok, akik hűségüket nem adták fel, belekapaszkodnak az elmúlt évszázad gyökereibe, munkájuk beépül a lelki Bukarest falába, a „magyar Bukarestbe”. Ez a város általuk is lett és marad nem csak az egyik jelentős „erdélyi”, romániai magyar szellemi főváros, de a világmagyarság egyik fővárosa is. Bukarest, a Regát az erdélyi magyarság egyik sajátos arca: tele van emlékeinkkel, értékeinkkel. Bukarest és annak emlékezete nélkül lehet magyarnak lenni, de nem érdemes. Nem lehet igazi erdélyi és anyaországi magyar, aki felejti – Amerika után – a magyarság egyik legnagyobb élet- és küzdőterét, szétszóratási területét és egyben temetőjét. Ha ránk igen, akkor a Regátra ezerszer is érvényes, hogy a felejtés – halál! Bukaresttel tartozunk magunknak, egyetemes önmagunknak is és főként önismeretünknek és lelkiismeretünknek. És tartozunk főként tanulságaival, mely nélkül nem lehet tovább látni és lépni sem. Bukarest, a „magyar Bukarest” tulajdonképpen örök. Felmutat egy örök, változó, de mindig visszatérő emberi-etnikai arcot, amelyben magyarként is lehet, túl kell, kellene élni mindent mindenkor. Bántó István igazi tanúként megélt hatvan éve és megírt százötven éve minden kiemelkedő Bukarest-eseményt, személyt figyelemmel követ, számon tart. A közművelős gondos krónikásaként szinte a két évszázados múltra is visszalapoz, felidéz, hogy az elődök fele fordulva a mával és holnappal való szembenézésre emlékeztessen. Egyetlen írása, emlékkockája sem öncélú, hanem minden a magunk- és közös dolgainkra, feladataikra tekint. Mindent szemrevételez, ami Bukaresthez kötődik, legyen az történelem, egyleti, köri élet, egyháztörténet, iskola, művelődés vagy épp a város magyar nagyjainak felidézése. Bukaresti magyarság! − mit hoz a jövő? Van-e értelme ezen töprengeni? A maga helyén mindenkinek − munkahelyén, a családban − teljesíteni kell nemzete iránti kötelességét. Ahogyan ezt az emlékezet messzeségébe elvesző regáti hőseink, múltbéli nagy eleink, a maiak, ahogyan ezt nyolc évtizeddel maguk mögött a Bántó Istvánok is teszik. Nagyon fontos, hogy távoli, sok nehéz időt látott, sokat szenvedett városainknak, szálláshelyeinknek mindig legyenek tanúságtevői. Bántó István is ilyen következetes és hű tanúja választott otthonának. Ezért és ezzel köszönjük meg a szerzőnek írásait, könyvét, és köszönjük a szorgos krónikás munkában eltöltött regáti, több mint hat évtizedet. Vetési László (Elhangzott 2012. május 9-én a kolozsvári Gaudeamus Könyvesboltban tartott könyvbemutatón.) diaszporalapitvany/ro lapozás: 1-18
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
